4. rész, visszaemlékezés 4

Sziasztok! 

Gondolom láttátok, hogy oldalra kitettem egy chatet, írjatok csak nyugodtan, de linkeket/reklámokat nem kérek. 

Örülnék, hogyha nem csak egy-két ember tenné meg azt, hogy kattint párat és leír egy pár szót, hanem többen is akik olvastok. Én nem fogom kommentszámhoz kötni az új részeket, mert az nem fair azokkal szemben, akik veszik a fáradtságot és írnak véleményt. Nem vagyok kezdő, elkövettem már ezt a hibát én is, amit nagyon sokan csináltok, de felesleges. Nektek csajok pedig nagyon köszönöm! 

A történettel kapcsolatban annyit mondanék, hogy ha figyelmesen olvastok, akkor pár dolgot már észrevehettetek, idővel megtudjátok a titkokat. 

Az előző részben említettem, hogy ha többen kommenteltek, akkor majd sor kerülhet rá, hogy valakit meglepjek valamivel. Még nem találtam ki, pontosan mivel, de ötlet az van. Szóval hajrá, ha szerettek örömet okozni, okozzatok nekem is azzal, hogy írtok véleményt!

Puszi: Lori ^^

Két-három másodperc után sikerült ellöknöm magamtól, és egy jókora pofont kevertem le a bunkó látogatómnak. Zayn volt az, nem is tudom mit képzelt magában, hogy csak így rám ront és lesmárol. Szerintem nem fogta fel, hogy ami köztünk volt az csak a buli erejéig tartott.

— Te meg mi a f*szomat képzelsz?! — üvöltöttem rá egyből. Kiakadtam, már legszívesebben a második pofont adtam volna neki.
— Azt, hogy most azonnal megduglak — gonosz vigyor ült ki a képére, és a jobb kezével, amivel eddig a kezeim okozta piros foltot simogatta az arcán, most a csuklómat kapta el és szorította meg, majd az emelet felé kezdett vonszolni.
— Eressz el! Zayn! Eressz el! Ez fáj te s*ggfej! — hangom elég hisztérikusan csengett, kezdtem bepánikolni, hiszen senki nem volt a házban, valamit gyorsan ki kellett találnom, hogy elengedjen.

A kiabálással semmire nem mentem, hiába haraptam belé, hiába karmolásztam, ütögettem és kapálóztam, semmi nem használt. Alig telt bele egy percbe, és már a vendégszobában voltunk. Hevesen, durván csókolta ajkaimat, nyakamat, miközben kezei a ruhám alatt cikáztak. Már a melltartómat is sikerült kikapcsolnia, ekkor már ledöntött az ágyra, és fölöttem támaszkodott. Már zokogtam tehetetlenségemben. Lehet, hogy ha nem így történik, még élveztem is volna, nem vetem meg a kalandozásokat, na de ez az ember éppen próbált megerőszakolni. Igen, szerencsére csak próbált...

— Mi a p*csa van már?! — förmedt rá Zayn a megmentőmre, amint ő felhúzta rólam, és nekilökte az ajtónak.
— Mégis mi a francot csinálsz, haver?! — a kelleténél kicsit dühösebb, és hangosabb volt ez a kérdés Liam szájából. Könnyes szemmel néztem rá, és szipogva hátrahúzódtam az ágy sarkába.
— Menj el, nem látod, hogy dolgom van? — lökött Liamen egy erősebbet ez a f*szfej, és már indult volna felém újra, de szerencsére a megmentő rávetette magát.

Innentől már nem tudom, mi történt, mert Liam-et féltve kitört belőlem a sírás, térdeimet felhúztam, és ráhajtottam a fejemet. Meg sem mozdultam, csak hangos kiabálásokat hallottam előbb magam körül, aztán a földszintről. Fel sem fogtam, hogy egy ilyen kedvesnek tűnő srác hogy lett volna képes erre. Ha nekem lesz egy fiam, biztos arra fogom tanítani, hogy a lányok nem játékszerek. A szívüket kell megszerezni, nem a bugyijukat kell lerángatni. Más eset persze, hogyha eleve nincs is rajtuk...

Nem tudom, hogy csak pár perc, vagy fél óra volt, ameddig ültem az ágyon, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki odakúszott hozzám, és magához húzott. Liam volt az. Nekidöntöttem fejem a mellkasának, és éreztem, hogy már biztonságban vagyok.

— Köszönöm — mondtam ki alig hallhatóan, de szívből jövően. Na de álljunk csak meg, Liam hogy került ide? Rá is kérdeztem gyorsan, szemeibe nézve.
— Zayn megkért, hogy hozzam el kocsival, mert beszélni szeretne veled. Elhoztam, és a kapuban vártam, de mivel nyitva maradt a bejárati ajtó, kihallatszott a kiabálás, és rohantam megnézni, mi történt — válaszolta kedvesen, majd kisimította arcomból a hajszálakat.

Nem tudtam sok mindent mondani, megöleltem, és úgy bújtam hozzá, mint pityergő kislány az apukájához ha megijed. Látszólag nem volt ellenére a dolog, sőt. Rengeteg puszit nyomott a fejemre, meg az arcomra, sőt, a végén még énekelt is. Szuper hangja van, bevallom, beleszerettem abba, ahogy énekel.

— Mesélj magadról, Liam, még alig ismerlek — kérleltem nagy, bociszemekkel.
— Hát... A tisztességes nevem Liam Payne. Huszonkét éves vagyok, Washingtonban születtem, ott is éltem. Három éve költöztem ide Harry-vel. Közös nevelőanyánknál nevelkedtünk, egyikünk sem ismeri a szüleit... Egyébként boldog gyerekkorunk volt, már babakorunk óta legjobb barátok vagyunk, anyu imádott minket. Vagyis még mindig, csak ritkán látjuk. Azért költöztünk ide, mert egyszer jártunk itt még nyolc évesen, Harry akkor hat volt, és megfogadtuk, hogy egyszer ez lesz az otthonunk. Már az első napon megismerkedtünk Louisszal, Niallel és Zaynnel, lakótársak voltak. Vicces mert nem volt hova mennünk, ők meg befogadtak minket. Hát azóta is együtt lakunk. Hm... Nem sok dolgot tudsz rólunk ugye? Énekesek vagyunk, One Direction néven futunk, mind az öten énekelünk, és így elég sok a bevétel. Emellett tanár szeretnék lenni, de nincs az éneklés mellett rá időm — és ezzel be is fejezte a nagy körvonalakban leírt élettörténetét. — Csukd be a szád — nevette el magát rám nézve.
— Jaj bocs, csak...nem tudtam, hogy híresek vagytok — néztem rá értetlenül.
— Leginkább a fiatalabb tinilányok ismernek minket. Harry a kiskedvenc.
— Pont Harry? Jézusom, legszívesebben felképelném, olyan pofátlan — nevettem el magam az estére gondolva. — És neked ma nem kell dolgoznod? — összevontam a szemöldököm, nem vagyok ennyire tisztában a sztárok életével.
— Á, kimenőt kaptunk, egy hét szabadság, és ez tegnap kezdődött el. Kiélvezem, hogy pihenhetek. Amúgy világhírűek nem vagyunk, csak itt az Egyesült Államokban vagyunk ismertek. Lesifotósok is csak ritkán támadnak ránk szerencsére. Most te is mesélj magadról.
— Loretta Anne Jensen a nevem, van egy kutyám, Baby, egyedül lakok itt. A szüleim nevelik a...kishúgomat... Ameliát, anyu divatcég fejese, apu meg bankár, van pénz, ők tartanak el engem is, mert még nem döntöttem el mi szeretnék lenni. Anyu azt akarja, hogy vegyem át majd a posztját, úgyhogy lehet, hogy ez lesz. Szeretek bulizni, meg beszélgetni az élt nagy dolgairól — nagyjából ennyit tudtam neki elmesélni hirtelen, Ameliáról viszont az igazat egyszerűen nem akartam megmondani. Még nem bízok benne, hiába kedveltem meg.

Persze ennyivel nem fejeződött be a beszélgetés, még rengeteg dolgot felhoztunk, nevettünk, viccelődtünk, és a Zaynes ügy teljesen elfelejtődött, örültem is neki. Furcsa módon egyikünk sem volt álmos, viszont iszonyú hamar beesteledett. Meg sem mozdultunk, csak annyit, hogy az eleinte ülő helyzetünkből fekvőbe kerültünk, és egymással szemben feküdtünk az ágyon. Liam telefonjának csörgése zavarta meg az idillt. Louis kereste, hogy hol van.

— Ideje mennem, nem akarok zavarni, már hét óra van — felült, és az ágy végébe csúszott. Egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen, így odamásztam mögé, és átkaroltam a nyakát.
— Ne menj el — kérleltem. Elmosolyodott, és felém fordította a fejét, majd egy szempillantás múlva megfordult, és fölém kerekedett, így én háton feküdtem, Liam pedig felettem támaszkodott a karján.
— Miért? — kérdezte iszonyú aranyos mosollyal.
— Mert hiányoznál — nyögtem ki alig hallhatóan.

Több sem kellett, lassan közeledni kezdett arcom felé, barna szemei ajkamat pásztázták, és én ugyanígy tettem. Szívem zakatolt, próbáltam lassabban lélegezni. Behunytam a szemem, éreztem forró leheletét, majd ajkait ajkaimon.