6.rész, visszaemlékezés 6

Sziasztok!

Megjöttem az új résszel, köszönöm az olvasásokat, a véleményeket meg még jobban. Jól esik, örülök a visszajelzéseknek. <3

Ez a rész nem lett túl hosszú, sőt. Rövid lett, és nem így terveztem, hozzá akartam csapni a következő adag meglepit, de így sokkal hatásosabb, lesz a végén miért izgulni. 

Gondolom észreveszitek, hogy felkerült egy szavazás, meg még pár dolog a menükhöz, meg felülre egy fekete csík. Na, hát ő nem más lesz, mint egy újabb menü. Nem lesz ott sok minden, leginkább a szereplőkről akarok leírást bebiggyeszteni, csak sajnos még nem volt rá érkezésem, hogy megírjam. 

Azt hiszem ennyi, szavazzatok, olvassatok, komizzatok! Köszönöm!

Puszi: Lori ^^

Egész normális árak voltak, örültem neki, hogy Harry nem egy flancos csicsap*csa étterembe vitt magával. Mivel első „randi”, ezért a fiú fizet, és nem szeretem ha sokat költenek rám, kellemetlenül érzem magam, hiába teheti meg, hiszen többet keres az átlagnál. Lehet, hogy azt hiszitek, hogy el vagyok kényeztetve mert a szüleim gazdagok, de nem így van. Mindig arra tanítottak anyáék, hogy a sok pénzünkkel nem kell kérkedni, és nem veszek fölösleges dolgokat. Persze a ház, meg a berendezés az más, és mivel én ruhamániás vagyok, így arra sokat költök, viszont kaját nem sűrűn rendelek, nem járok sűrűn étterembe, spórolok ott ahol tudok. Sokan hülyének is néznek érte, amiért nem szórom a pénzt, de én annak a híve vagyok, hogy csak arra költök, amit tényleg szeretnék, és kell.

Ja, igen, megint elkalandoztam. Basszus. Ilyenkor rúgjatok bokán, mert csak beszélek minden baromságról. Mindenkit az érdekel, mi volt velünk a randin, mi? Haha, jó, nem is húzom az időt.

Szóval ültünk, vártuk a rendelésünket, ami amúgy mindkettőnknek spagetti volt, és egyszer csak a Pottergyerek megfogta az asztalon pihenő kezemet. Csak érdekesen néztem rá, nem tudtam, mi ez most.

— Sajnálom ami történt, és köszönöm, hogy bekötötted a kezem. Egy angyal vagy — mosolyodott el, egészen különös módon semmi vadászcsillanás nem volt a szemében.
— Hogy érted, hogy ami történt? — pislogtam rá értetlenül.
— Liam elmondta, hogy Zayn mi a francért volt dühös amikor hazajött. Miattam volt... Mert ha nem bosszantom fel, akkor nem akar...
— Jézusom Harry, nem a te hibád, felejtsd el, én is túltettem magam rajta. De mit mondott még Liam?
— Semmit, kellett volna? — felvonta a szemöldökét, és úgy nézett, mintha vallatni akarna.
— Ja nem, csak beszélgettünk, mesélte, hogy milyen régóta vagytok barátok.
— Van vele valami szándékod? Mert...tudod nem akarom, hogy megbántsa valaki is. Ez k*rvára csajosan hangzott, de ez van. Szinte a tesóm.
— Nem bántanám meg — ráztam meg a fejem őszintén. Szándékosan sosem akarom bántani az embereket, pláne az olyanokat, mint Ő.
— Kösz. És van testvéred?
— Hát...van. Egy...lány. Három éves.
— Ugye bemutatod? Imádom a kisgyerekeket. Hogy hívják? — tisztára izgatott lett, felcsillant a szeme, én meg ezen kuncogni kezdtem, Nagyon kis aranyos volt.
— Amelia, és igen, majd mindenképpen bemutatom.

És ez csak egy töredéke volt az esti beszélgetésnek, de egy az, hogy már nem is tudom mit beszéltünk, a másik pedig, hogy teljesen érdektelen dolgok voltak, a időjárás szeszélyességéről, a hajunkról, és egyéb jó kis semmi dolgokról. Sokat nevettünk, és a kaja után, ami amúgy nagyon finom volt, elmentünk egy kicsit sétálni. Már elég sötét volt, de jó volt az étterem mögötti pici parkban sétálni, és nevetgélni. Világításként a néhol elhelyezett utcai lámpák szolgáltak, ezzel nagyon kellemes hangulatot teremtve. Potterke az egyik pillanatban előkapta a telefonját, és nevetve keresett valamit. Aztán megszólalt Carly Rae Jepsentől a Call Me Maybe. A zsebébe dugta a telefont, majd megragadta a kezemet, és táncoltatni kezdett. Forgatott, ugráltunk, lassan, egymáshoz bújva is táncolgattunk, aztán olyan gyorsan vége lett a dalnak, hogy az már fájt. Mi meg csak ott álltunk, nevetve a nyugodt és csendes parkban, a következő pillanatban pedig már egymást öleltük.

— Nem fázol? — kérdezte Harry, és kisimította arcomból a hajamat. Már ő is, hihetetlen.
— Nem — ráztam meg a fejem.
— Jó — csak ennyit mondott, hangja elhalt, az orrunk összeért.

Lassan, nyugodtan lélegeztünk. Kívántam a csókját, ajkaim szinte égtek a vágytól, hogy csókban forrjanak össze övéivel. Nem tudom mi ütött belém. Lassacskán már meg is történt az áttörés, a várva várt csók. Harry Potter, vagyis Styles, itt, az apró parkocskában csókolt meg először. És vajon utoljára? Ne de mi volt ezután? Hm, elmondom...