9.rész, visszaemlékezés 9

Sziasztok!
Hazaértem, épségben és nagyon jó volt a tábor. Tegnap szülinapom volt, azért nem hoztam részt, pedig már akartam. :D
De most itt van, és remélem tetszik, szeretnék sok véleményt kapni. ^^
Csajok, ami most fontos, hogy ugyebár már nagyon régóta emlegetem, hogy valaki majd kap ajándékot a rendszeres kommentelők közül. Hát ezt a 8. résztől kezdve fogom nézni, és a 15. rész után szólok, hogy ki kapja a kis meglepetést, amit sikerült kitalálnom. ^^ 
Ó és bocsi, most nem írok mindenkinek vissza, de köszi lányok, naaagyon köszi, írjatok most is! *-* <3
Puszi: Lori ^^





— Teljesen kiment a fejemből, azonnal indulok, sajnálom — motyogtam össze-vissza anyámnak. Megígértem, hogy átugrok, és ha nem hív fel, totál elfelejtem.

Egy puszival felébresztettem Louist is, aztán felkaptuk a cuccainkat, és együtt indultunk el a régi otthonom felé. A srácot persze nem vittem magammal, csak éppen útba esett egy hozzájuk közel eső sarok ahol kitettem, és így egyedül töltöttem el a maradék pár percet a kocsiban.

Amiért nem szeretek otthon lenni, annak egy nagyon nyomós oka van. Az emlékek, amelyek akkor jönnek elő, ha a húgomra nézek. Persze nagyon szeretem, főleg ahogy tud nézni, nagyon aranyos. Azonban ez nem szokott túl sűrűn meggyőzni arról, hogy ne bújjak ki a „kötelességem” alól, ami nagyjából annyit jelent, hogy legalább kéthetente látogassam meg Ameliát, mert hiányzok neki.

Újra a számkódos kapu, bepötyögtem a kódot, és behajtottam a luxusvilla elé. Anyámék mindig tudtak élni, bár meg is értem, gyönyörű az otthonunk, mindig szívesen voltam otthon. Nagyot sóhajtottam mielőtt kiszálltam az autóból a bejárat előtt. Egy kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, és a hajamat hátradobva szálltam ki, majd kopogás nélkül egyenesen beléptem a házba.

— Sziasztok! — köszöntem hangosan, mire rohanást hallottam a nappali felől, és anyám hangját a földszinti fürdőszobák egyikéből.
— Szia! — ölelte át a lábamat a kis törpe.
— Mizu bogaram? — mosolyogva eltűrtem Amelia szeméből az oda nem illő hajtincseket, és leguggoltam hozzá. Szorosan ölelt és nagy puszikat adott.
— Képzeld, képzeld! — elhúzódott, és kezeivel csapkodni kezdett a levegőben vigyorogva.
— Várj, várj, színesbe vagy fekete-fehérbe? — kérdeztem vissza huncut mosollyal, mire édesen felnevetett. Ez már egy bevett vicc lett nálunk, imádta.
— Kaptam egy sellőbabát, hosszú szőke hajjal! Annyira szééép — kezeit összerakta, és úgy emelte az arcához. Így áradozott, ráadásul a szemei is csillogtak.

Anyu és apu is üdvözöltek, aztán leültettek enni, mert anyu ilyen „egyél lányom, olyan sovány vagy” -féle, tudjátok. És akkor mikor nem tudok lábra állni mert már olyan rosszul vagyok, akkor magamban meg megy az anyázás.

A délután folyamán sokat játszottunk Ameliával, aztán mikor elfáradt, szépen felvittem az ágyába, betakargattam, és még mielőtt anyuék feltarthattak volna, meglógtam. Mivel Ambernek megígértem, hogy beugrok hozzá, így a kocsival átálltam hozzájuk, és csengettem. Percekig vártam, hogy ajtót nyisson valaki, aztán az ötödszöri csengetésre végre kinyílt az ajtó.

— Szevasz — mért végig flegma arckifejezéssel el nem hiszitek kicsoda... Zayn. Egy szál boxer volt rajta. Nem kicsit lepődtem meg.
— Szia, izé, nem is mondtad, hogy jössz — jelent meg a kedves barátnőm is. Zavarban volt, tiszta piros volt az arca. Minden világos volt, Amberön Zayn pólója volt csak...
— Írtam sms-t. Majd máskor beszélünk, inkább elmegyek — vágtam rá rohadt gyorsan, és szinte beugrottam a kocsimba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a ház területét.

Csak az járt a fejemben, hogy azok ketten ott miket művelhettek. Nem értettem, hogy a barátnőm hogy lehet ennyire könnyűvérű, hogy ezzel a majommal összefeküdt. De legalább ne ő nyitott volna ajtót. Undorító, szinte kiégett a retinám. A nagy figyelmetlenségek közepette egyébként már megint nagyon f*sza sofőr voltam, és arra eszméltem fel, hogy elég durván dudál valaki bal oldalról, és még időben lefékeztem, ugyanis ha egy másodperccel később reagálok, akkor már nem biztos, hogy élnék. Áthajtottam a piroson egy kereszteződésben ráadásképpen.

Szerencsésen hazaértem, bár ideges voltam nagyon. Amikor letettem a kocsimat a garázsban, nem egyből befelé mentem, hanem visszaszaladtam a postaládához, ahonnan eddig még nem vettem ki az érkezett dolgaimat. Meglepetésemre nem egyedül álltam a kapu előtt. Egy fekete autó parkolt le a házam előtt, sötétített üvegekkel. Megijedtem, mert még nem láttam ezt az autót. Nagy volt, és egyedül voltam. Rémülten meredtem a vezetőülés felőli ajtóra, de ahogy kinyílt az ajtó, megkönnyebbültem. Csak Harry volt az, biztos a másik járgányával vagy valami ilyesmi.

— Jól vagy Cica?! — futott hozzám ugyanolyan rémült fejjel, mint amit az előbb én vágtam. Nem értettem a kérdését.
— Mi? Miért ne lennék? — értetlenkedtem.
— Zayn felhívott, hogy megláttad őket, és nagyon kiakadtál, féltékenységi rohamod volt, és rosszul lettél, de elhajtottál — úgy hadart, hogy alig tudtam követni.
— Ez nem normális! Jézusom, ez hülye! Fúúú! Lefeküdtek Amberrel, és inkább eljöttem. Semmi féltékenység nem volt! Jó, majdnem karamboloztam, de csak azért, mert nem tudom, hogy lehetett ez a csaj ennyire buta.
— B*szd meg, vigyázz már magadra, úgy aggódtam! — szorosan magához ölelt, pont mintha a testvérem lenne. Itt éreztem azt, hogy közöttünk biztosan nagyon szoros lesz a kapcsolat.

Bementünk a házba miután játszottunk egy kicsit Babyvel, majd miután előszedtük a főzőtudományunkat, közösen összeütöttünk egy finom rántottsajtos vacsit. Már két srácot láttam vendégül egy nap alatt, lassan nekem is át kéne ugranom hozzájuk.

Vacsoráztunk, aztán fürödtünk -ha hiszitek, ha nem, külön-, aztán tisztán bebújtunk az ágyamba. Ja igen, azt nem említettem, hogy megdumáltuk, hogy Potterke aznap este nálam alszik. Szóval feküdtünk. Egymással szembe fordulva, a lábam az ő lábán pihent...