13. rész, visszaemlékezés 13

Sziasztok!

Örülök, hogy most két nap alatt nem akadtunk meg két kommentnél, köszi csajok! :) 

Egy kicsit frissítettem a kinézetét a blognak, nekem jobban tetszik, mint amilyen volt. Ti hogy vagytok vele? Tetszik?

Nem túl izgalmas a rész, maximum a vége, de azért remélem fogtok írni véleményt. :)

Puszi: Lori ^^

Kirohantam felmérni a terepet, és megláttam, hogy szerencsétlen húzza a jobb mellső lábát, és úgy mászik felém. Elé futottam, és azonnal letérdeltem hozzá. Alig mertem hozzáérni a mancsához, de láttam, hogy egy üvegszilánk áll ki a tappancsából. Kirántottam a zsebemből a telefont, remegő kézzel, és könnybe lábadt szemmel pedig az állatorvos telefonszámát kerestem a névjegyek között. Tárcsáztam, ki is csörgött...egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. És felvette.

— Itt dr. Nicholas Black, tessék — szólalt meg a vonal túlsó feléről.
— Üdv doki, Loretta vagyok — hangom kedves volt, mégis aggódó. Nagyon megijedtem, talán jobban mint Baby.
— Á, Loretta, baj van?
— Baby üvegszilánkba lépett, úgy nézem, eléggé mélyen benne van a mancsában.
— Ne csináljon vele semmit, fél óra és ott vagyok.

Nem mondhattam már rá semmit, mert lerakta. Na nem mintha olyan sok mondanivalóm lett volna. Apám egy jó barátja a férfi, kiskorom óta jóban vagyunk, és a kutyámat is mindig ő vizsgálta. Tudja jól, hogy ilyenkor mennyire megtudok ijedni, nem is tudtam, mit tegyek. Aztán rájöttem, hogy nem fog tudni bejönni, de Baby-t nem hagyhatom egyedül, még a végén a kisasszony utánam jönne. Erősen gondolkodtam, hogy mi legyen. Ambert nem hívhattam, biztosan elaludt. Harry moziba ment, valószínű, hogy még este tízig legalább nem fog ráérni. Elhúztam a számat amikor Liam ötlött fel lehetőégként. Hát legyen...

— Mit szeretnél? — szólt bele semleges hangon pár csörgés után.
— Figyelj...tudnál segíteni? Jön az állatorvos, de egyedül kevés vagyok.
— Menjek át?
— Kérlek. Ambernél van kulcs a kapuhoz... — ekkor leesett, hogy ennyi erővel őt is hívhattam volna, mindegy, hogy melyikünk ébreszti fel.
— Betudok mászni, nem?
— Igen, azt hiszem neked menne — bólogattam, pedig tudtam, hogy nem látja. Közben szabad kezemmel a kutyát simogattam, hogy nyugodt legyen, és leültem, mert már elzsibbadtak a lábaim a térdeléstől.
— Nemsokára ott vagyok — nem volt túl lelkes, egész végig ugyanazon a semleges hangon beszélt. Mondjuk a reggel történtek után még ezt is nagyon csodáltam, valahogy meg kell majd köszönnöm neki.

Továbbra is ott ültem a fűben, miközben a „gyerekem” néha felnyüszített, és szaporán vette a levegőt. Megnyugtattam a simogatással, meg a beszédemmel szerencsére. Nem sokszor fordult elő ilyen, sőt, hogy őszinte legyek az évek alatt még egyszer sem. Meg kell tapasztalni az ilyet is, ugye?

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már kezdett sötétedni egyre gyorsabban. Hét óra is volt, mire hazaértem, szóval igen, már ment le a Nap. Kezdtem aggódni, hogy sem az orvos, sem Liam nem fognak jönni. Egyedül maradtam, csak baj lehet ebből. Potyogtak a könnyeim, eléggé elérzékenyültem. Akkor éreztem meg egy gyengéd érintést a vállamon. Még a hideg is kirázott. Tudtam, hogy ő az, éreztem a jelenlétében a kellemes érzést. Nyugodtabb lettem.

— Hé, mi történt, miért sírsz? — aggódó arccal pillantott rám miközben leguggolt mellém. Letörölte arcomról a könnycseppeket, és megsimogatott.
— Üvegszilánkba lépett, és már jön az orvos — ahogy ezt kimondtam, megszólalt a csengő. Kérlelően Liamre néztem, aki vette a lapot.

A kulcsot a kezébe nyomtam, és a kapuhoz igyekezett. Beszélgetést hallottam, fél perc múlva pedig megjelent Black doki a srác mellett. Megöregedett, de még mindig sármos volt. Fekete vastagabb keretes szemüvege kiemelte kék szemeit, szája vonala szinte tökéletes volt. Mintha megrajzolták volna. Sötét hajában már meglátszódott a pár ősz hajszál, de szokás szerint kissé kócosan állt a feje tetején. Mosolyogva köszöntött, és nem húzta az időt. Soha nem húzza. Letérdelt a kutyához, hogy ne kelljen máshova cipelni. Nekem persze ott kellett maradnom, hogy nyugtassam amíg ellátja a mancsát, de ez természetes. Közben Liam a hátam mögé állt, és megfogta a vállamat. Még egy puszit is nyomott a fejem búbjára. Alig bírtam nézni ahogy a doki kivette az üveget Baby tappancsából. Lefertőtlenítette, de a többit már nem néztem.

— Kész is. Tényleg jó mélyen belement. Óvatosnak kell lenni az ilyenekkel, nagyobb baj is lehetett volna belőle. Most vigyázzanak rá, ne nagyon lépjen rá ha nem muszáj — mondta végig kedvesen.

Annyira jó fej volt, hogy nem fogadott el pénzt (mint máskor sem), és a gyors kézmosás után már el is ment. Amíg Liam figyelt a kutyára, én kikísértem a dokit. Fellélegezve mentem vissza, és a srácnyakába borultam.

— Köszönöm, köszönöm, köszönöm — mondtam a nyakába bújva.
— Ez természetes — hallottam a hangján, hogy már felengedett. Egyik keze a derekamon, a másik meg a tarkómon volt. Végigsimított a hajamon. — Hova vigyem? Veled fog aludni?
— Igen, a szobámba, légy szíves — elindultam befelé, és vezettem fel egyenesen a hálószobámig. Ott van Babynek egy nagy fekhelye, oda le lett rakva. Kedve sem volt felkelni, ami nekem nagyon jól jött, így tudtam beszélni Liammel.
— Harry miért más csajjal ment moziba? — vonta fel a szemöldökét egyik pillanatról a másikra.
— Ööö...hát...mi nem járunk — vontam meg a vállam, ezzel elárulva a hazugságot.
— Nem?
— Nem.
— Azt hittem, hogy a randin összejöttetek. Azt mondta, a csaja vagy.
— Csak egy csók volt, és...fujj — eljátszottam, hogy megborzongtam, amin ő jóízűen felkacagott. Mintha feloldódott volna.
— Velem nem fujj? — tette fel a kérdést a szemebe nézve, és a kezem felé nyúlt. Megráztam a fejem.
— Nem — válaszoltam elhaló hangon.